Egy újságírónő érkezik Nagaokába, hogy megnézze a háború emlékére minden évben bemutatott tűzijátékot, közben pedig megismeri a várost, a háborús múltat és azt is, hogy a helyiek miként emlékeznek a történtekre.
Minden valószínűség szerint 2011 március 11 hatott olyannyira a mélyen humanista Obayashi Nobuhikóra, hogy végleg a saját üzenetének átadásának szentelte filmjeit. Ez volt az első a sorban, amit a háborúellenes trilógiának nevezett többi követett (Seven Weeks, Hanagatami, Labyrinth of Cinema). Ebben a filmben jön át legerősebben az a tétele, hogy a háború egyáltalán nem ért véget, hiszen még ma is él a túlélők szívében, emlékeiben, ezt pedig kvázi dokumentarista eszközökkel, a filmbeli karaktereket ihlető emberek cameojával is erősíti. Talán pont emiatt lesz még inkább szívszorító az egész, mindazzal együtt, hogy gyönyörű metaforák vannak benne a bombák és a tűzijáték hasonlítgatásától kezdve a múltból megjelenő szereplőn keresztül (ez a későbbi filmekben is rendszeres lesz) egészen a furcsa színpadi előadásig, amit a diákok egykerekűn tekerve adnak elő. Nagyon tetszett, de nagyon tömény, főleg az elején ömlik a nézőre a rengeteg információ szinte feldolgozhatatlan mennyiségben, viszont végig érdekes dolgokkal fűszerezve (pl. Yamamoto Isoroku sírja, a japán-amerikai közös emlékezések bemutatása, stb.). Kemény film, nagyon Obayashi Nobuhiko film, így nem is kétséges, hogy nagyon jó film, bár tisztában vagyok vele, hogy kevesek tudják értékelni.
Utolsó kommentek