A történet Japán háborúba lépése környékén kezdődik és akkori fiatalok életét, barátságát, szerelmeit és problémáit mutatja be, amit teljesen áthat a folyton a fejük felett lebegő elmúlás érzete.
Minden túlzás nélkül a kedvenc rendezőm, Obayashi Nobuhiko egyik aránylag friss remekműve ez a darab, ami Dan Kazuo megegyező című regényén alapul. Valószínűleg a rendező munkásságának ismerete nélkül eléggé fejvakarós film lehet, ellenben aki látta előtte a House-t, annak már rögtön az első képsoroktól kezdve ismerős és otthonos lesz a látványvilág, meg a hangulat. Az elérhető infók szerint Obayashi forgatókönyve már bőven kész volt, amikor a House-t forgatta, mégis 40 évet kellett várni, hogy az ekkor már nagybeteg rendező a Csendes-óceáni háborút feldolgozó trilógiája harmadik darabjaként leforgassa. Gyönyörű, lírai, szürreális és lenyűgöző, nagyjából ennyit érdemes tudni róla, na meg azt, hogy majdnem három óra. De ez úgysem számít, mert a lassú és terjengős dráma magával ragadja a nézőt, elképesztően szépek és szimbolikusak a képek, amiken nyilvánvalóak a hagyományos filmes trükkök, amikkel Obayashi a 70-es években szórakozott. Az már csak hab a tortán, hogy az egyébként a japán filmekben megszokott jócskán túlkoros diákok mellett olyan lenyűgöző színésznők játszanak a filmben, mint Tokiwa Takako és Yamazaki Hirona. Szóval szerettem, gyönyörű benne a fesztivál, a táncos mulatság, a csellóval előadott háttérzenék, meg az egész szürreális hely, ahol játszódik. Megéri rászánni a három órát!
Utolsó kommentek