Egy háziasszony a véletlennek köszönhetően rábukkan egykori gimis osztálytársnőjére, akinek az a kívánsága, hogy szeretné újra együtt látni az egykori iskolai bandát, a Sunny-t. Így 25 év után azonban nem is olyan egyszerű mindenkit előkeríteni.

Jópár évvel ezelőtt még moziban láttam az egyik Koreai Filmhéten az eredeti koreai változatot. A pontos történetből nem sok maradt meg, csak az, hogy végig kitartott benne a varázs, ami nemcsak "a régen minden jobb volt" sémát követve hozta az őrült nosztalgiát, hanem egyszerre ríkatta és nevettette meg a nézőt, végig nagyszerű hangulatot hozva. One Hitoshi és stábja megpróbálta ugyanezt hozni, csak a koreai 80-as évek helyett a japán 90-esekbe átültetve, ehhez pedig igazából minden adott volt, hiszen a varázst már ők maguk is tudták hozni korábban olyan filmekkel, mint például a Moteki. A teljes siker azonban elmarad, mert már a sztori legelején az volt az érzetem, hogy ez az egész őrülten túl van húzva, mindenáron arra koncentráltak, hogy nagyobbat dobjanak, mint a koreai kollégák. Ez pedig azzal jár, hogy ki lett sarkítva minden és mindenki, be lett tolva az ember képébe, hogy nesze, ilyen volt a 90-es évek, de ugyanezt adják elő a meghatásra törekvéssel is, hiteltelenné téve az egészet. Kár érte, mert amúgy látszik, hogy igyekeztek mindent korhűre rakni az öltözetektől kezdve a zenéken keresztül egészen a falfirkákig, csak amíg ezzel voltak elfoglalva, a sztori kicsit elsikkadt, szájbarágós lett, ezt pedig még a 90-es évek slágerei se tudják ellensúlyozni. A főszereplők aranyosak, de nagyon harsányak, fura, de messze a Lily Franky által alakított magánnyomozó a legéletszerűbb karakter közöttük. Szóval, ha jó filmet akar valaki nézni, akkor válassza a koreait, a japán változat nekem nagyon erőltetett, bár tény, hogy azért ezen is lehet itt-ott sírva vigadni, a varázs azonban hiányzik belőle.