Egy nap megtörténik az elképzelhetetlen, avagy a család szeme fényének nyoma vész, a család pedig többek között a helyi média "segítségével" próbál a nyomára akadni. Az idő meg csak telik.
Yoshida Keisuke a rutinosabb japán rendezők közé tartozik és eléggé eklektikusnak hat a munkássága, több stílusban is letette már a névjegyét (lásd Silver Spoon, Himeanole, Thicker than Water, Blue, Intolerance), ez az új darabja pedig hasonló dolgokat boncolgat, mint a felsorolásban is említett Intolerance. Avagy, történik egy feldolgozhatatlan esemény és ennek a hatásaival küzd az összes szereplő a maga esendő módján, sokszor egymást sem megértve, illetőleg olyan állapotban vannak, hogy nem lehet velük megfelelő kommunikációt folytatni. Vagyis, a filmnek nem a története a lényeg, hanem az a lélektan, amit bemutat és elgondolkodtatja a nézőt, persze leginkább azon, hogy "hát sose szeretnék ilyen helyzetbe kerülni". Szóval ha az ember vevő minderre, észreveszi, ahogy még a társadalom reakcióit is szépen beleszövik a jelenetekbe (az egyre csökkenő értékű adományok, a netes és a való életbeli bullying, a ki nem beszélt családi traumák, a logikusan felépített érvek idegből elutasítása, stb.), végig megteremtve a "na igen, van ilyen, simán elképzelhető" érzetet. Ha ebből a szempontból vizsgálom, akkor ez egy nagyon jó film, akárcsak a rendező korábbi, hasonló traumákat bemutató darabjai.
Utolsó kommentek