A börtönből szabadult Kohei megtudja, hogy a nő, akibe szerelmes volt, egy szamuráj felesége lett. Az alapvetően jólelkű és jóravaló szamurájt azonban megvezetik, ebből pedig semmi jó nem sülhet ki.
A klasszikus színdarabnak ez az 1949-es a leghíresebb és talán legjobban sikerült mozis adaptációja, azonban csak akkor érdemes rászánni a nem kevés, 2 és fél órányi időt, ha még nem ismerjük a történetet. Mivel innen-onnan már tudtam, hogy miről szól, na meg nemrég láttam az 59-es feldolgozást, így bőven volt idő figyelni arra, hogy mit is akart bemutatni a kor egyik nagynevű rendezője, Kinoshita Keisuke. Nem sok filmjét láttam eddig, de azokkal az volt a bajom, hogy nagyon lassúak és feleslegesen túlhúznak egyes drámai részeket, így 2020-ban kicsit nehéz végigülni őket. Ez a történet sem mentes ettől, főleg az első rész, ami nagyrészt abból áll, hogy bemutatja a házaspár gondjait, sok-sok zokogással párosítva. A második fele már jobb, pörgősebb és külön érdekesség figyelni, hogy még a horrorfilmek korszaka előtt hogyan jelent meg benne a horror itt-ott még úgy is, hogy egyébként abszolút a drámát hangsúlyozza a film. Tetszett, ahogy végigvezeti a nézőt az őrület fázisain a rendező, ahogy kifejezetten ügyesek voltak a játékok a horror elemekkel. Szóval tisztában vagyok a filmtörténeti jelentőségével és igyekeztem is arra figyelni, ami miatt filmtörténetileg érdekes, de ha önmagában szemlélném csak, akkor egy jellegzetesen túlhúzott Kinoshita mozit látok csak.
Utolsó kommentek