Egy híres festőművész kalandjait nézhetjük végig, aki 30 éve ki se mozdult a saját kertjéből, mégis egész életre való felfedeznivalója van, továbbá vendégek garmadája érkezik hozzá nap, mint nap.
Ahogy azt az Every Day a Good Day kapcsán már írtam, szerencsére még mindig vannak olyan filmek, mint amilyenek miatt anno megszerettem a japán mozit. Ez is egy közülük, egy egészen eredeti ötletet dolgoz fel (bár ki tudja, lehet, hogy tényleg létezett valami hasonló művészlélek) szeretettel, szeretni való humorral és néhány elgondolkodtató elemmel. Van az elején egy hosszas jelenet, ahol végigkövethetjük a főszereplő festő sétáját, ami már önmagában megadja az alaphangulatát az egész filmnek (imádtam, végig vigyorogtam, zseniális), aztán a későbbiek során is a sok-sok szinte elrejtett apró geg mellett az is nagyon jó, ahogy a hétköznapi(nak tűnő) emberek próbálják megérteni az öreget. A gond csak az, hogy a kerten kívül is létezik világ, bár arról is egy nagyszerű pillanat erejéig emlékeznek meg. Szóval ezt a filmet is nagyon szerettem, imádtam a zenéjét, gyönyörűek a természetet bemutató képsorok, Yamazaki Tsutomu és Kiki Kirin párosa remekül működik, vagyis a rendező, Okita Shuichi remek munkát végzett, mint korábban már többször is (lásd még Nankyoku Ryourinin, Woodsman and the Rain).
Utolsó kommentek