A címszereplő hikikomoriként tengődik Tokióban, de egy reggel egy rokona dörömböl az ajtón, hogy azonnal haza kéne menni Aomoriba. Yoko el is indul a rokonnal, aztán történik ez és az.
Kumakiri Kazuyoshi filmje a saját jogán nyert pár díjat és elismerést erre-arra, nekem viszont végig olyan érzésem volt, miközben néztem, hogy ez a sztori kábé ugyanaz, mint annak idején a Face Sakamoto Junji rendezésében, annyi különbséggel, hogy abban sokkal durvább mellékszálak voltak. Ugyanúgy egy magára maradt nő próbál egyedül egyről a kettőre jutni, ugyanúgy találkozik különféle emberekkel, akik némelyikéről kiderül, hogy nem is rosszak, stb. A téma tehát úgy látszik, örök és amíg lesznek hikikomorik, addig valószínűleg lesznek még hasonló sztorik is. A történet egyébként nagyon egyszerűen és szépen lineárisan van elmesélve, a Yoko által megtapasztalt dolgok pedig nagyon japánosak, de az nagyon érződik a filmen, hogy férfi rendezte és ehhez a forgatókönyvhöz lehet, hogy egy női rendező jobban passzolt volna.
Utolsó kommentek