Hírszerzők, politikusok, kollaboránsok, kommunisták, dezertőrök, japánok, desszertek és fegyverek a japán megszállás alatti Kínában, zűrzavaros időkben.
Szerintem ez a film elsősorban a néző hangulatától függ, hogy mennyire fog tetszeni. Ha sikerül ráhangolódni, akkor imádni fogja az ember, ha nem, akkor viszont elég unalmasnak fog érződni. Nálam ez utóbbi történt, egyszerűen nem tudott érdekelni a szereplők többsége és valószínűleg kínainak kell lenni ahhoz, hogy ezt a sokáig nagyon rejtett, de a végére nagyon is előtérbe kerülő hazafiságot értékelni tudja az ember. Technikailag a film gyönyörű, fantasztikus érzékkel választották ki a belső tereket és azok fényviszonyait, afféle modern noir stílust kölcsönözve a látottaknak. A zenei aláfestés korhű és hangulatos, ahogy a kosztümök, öltözékek, na meg a nagyszerű verdák is jól néztek ki. Tony Leung zseni szokás szerint, ahogy a legdurvább dolgok között is nyájasan vigyorogva parolázgat az adott emberrel éppen. Valószínűleg Zhou Xun is nagyon jó lett volna, de a női karakterek ezekben a háború alatti eposzokban szokás szerint háttérbe szorulnak, így túl keveset láthatjuk. A többiek so-so, a fiatal főszereplőért oda meg vissza vannak az iMDB kommentelői, nagyjából értem is, hogy miért, de Tony Leung mellett nagyon szürke. De alapvetően a filmnek egyetlen gyenge pontja van, mégpedig a sztori, ami valahogy nem tudott magával ragadni, még a nagy fordulatok közben is el-el kalandozott róla a tekintetem. Hiába a politikai kavarás, a kémkedés, a japánokkal való kettős játék, ha unalmasan van előadva. Így pedig leginkább csak Tony Leung miatt érdemes megnézni, mint amúgyis mindent, amiben játszik.
Utolsó kommentek