Dél-Korea zűrös és kémekkel teli 80-as évekbeli politikájába nyerünk betekintést, mégpedig a KCIA, avagy a Korean Central Intelligence Agency révén a különféle nemzetbiztonsági ügyekbe, ahol nagyjából senki sem lehetett biztos abban, hogy beépített ellenséges kémekkel dolgozik együtt, vagy sem.
Ha minden igaz, sok szempontból ez volt az egyik leginkább várt koreai film az idén, vetítették Cannes-ban, ráadásul az egyik ismert helyi színész, Lee Jung-jae debütáló rendezése is egyben. Ha ez utóbbit tudom, akkor lehet, bele sem kezdek, mert itt-ott igencsak érezni rajta, hogy kezdő keze van a dologban. A film ugyanis látványos, tele van nagy csetepatékkal, sok színhelyen játszódik (többek között Japánban és Thaiföldön), itt-ott egész jól átjön rajta a feszültség, viszont nem áll jól neki, hogy a két főszereplőt könnyen össze lehet keverni, mert olyanok, mint két tojás, ahogy az sem, hogy megfelelően mély 80-as évekbeli koreai politikai ismeret nélkül szinte követhetetlen. Korábbi filmekből, meg néhány olvasmányból az még megvan, hogy eléggé élhetetlen helyből lett a Szöuli Olimpiára már egy elég fejlett ország pár éven belül, de itt még úgy 84 környékén járhatunk és lehet, hogy a görcsös igyekezet helyett, hogy a kort megidézzék (imádtam a verdákat, meg a korabeli technikát látni), inkább bővebb magyarázattal is szolgálhattak volna. Persze az is lehet, hogy Cannes ide, Cannes oda, nem igazán a külföldiek a célközönség.
Utolsó kommentek