Egy háziasszony a véletlennek köszönhetően találkozik egy középiskolai osztálytársával, akit az iskolás évek óta egyáltalán nem látott. Az egykori osztálytárs súlyos beteg és egy kívánsága van, hogy szeretné újra együtt látni a gimis csapatot, a Bebast.
Volt ugye a fantasztikus koreai Sunny, volt a vietnámi változat, amit nem láttam és volt a japán Sunny, amit annyira túlhúztak és kisarkítottak, hogy eltűnt belőle a varázs. Most pedig itt az indonéz változat, egyenesen Jakartából és hát hogy a fenébe ne lenne izgalmas az, hogy ezt a sztorit hogyan ültették át a 90-es évek kissé lepukkadt dél-kelet ázsiai környezetébe. A jó hír az, hogy a sztori itt is működik, ráadásul egyetlen pillanatig sem zavaró, hogy a főbb fordulatokat már ismeri az ember, hiszen pont annyit csavartak és variáltak rajta, hogy élvezhető legyen. De ez még kevés lenne az üdvösséghez, de szerencsére benne van a varázs, a karakterek életszerűek és hitelesek, a diákok aranyosak és beszólogatósak, megvannak a jó kis zrikák és rivalizálások, a 90-es évek nosztalgia pedig a 90-es évek hangulatos indonéz slágereivel is tökéletesen működik. Simán nagyot üt a kívánságműsor a rádióban (emlékszik ezekre valaki rajtam kívül?), a betárcsázós internet kínjai, vagy éppen az idehaza még ma is legendás kult autónak számító 3-as BMW, a tipikus korabeli hip-hop slágerekről, meg a jellegzetes frizurákról nem is beszélve. Nagyon tetszett, mindössze egyetlen fordulat volt totálisan érthetetlen, mégpedig a sulis korszak lezárása, európai ésszel felfoghatatlan, hogy ezt így miért és hogy tették. A többi viszont varázslatos, szinte egy polcon van a koreaival!
Utolsó kommentek