Suzuki Ryoichi egykoron nagy terveket dédelgetett, menő rocksztár akart lenni. Az eltelt több, mint 20 év alatt azonban csak egy iroda leginkább körberöhögött munkatársává sikerült kinőnie magát, akinek még a hozzá hasonlóan magábaforduló lánnyal se sikerül összejönnie. Aztán egy napon az álmok kezdenek teljesülni.
Hiába vagyok már régóta Sono Shion nagy rajongója, egyszerűen minden filmjében meg tud lepni. Nincs ez másként itt sem, írni viszont nehéz róla, mert úgy érdemes megnézni, hogy a néző tényleg nem tud a filmről semmit sem. A poszter és a cím alapján egy romantikus sztorira lehetne számítani és tulajdonképpen azt is kapunk, de még véletlenül sem úgy, ahogyan bárki is gondolná. A fura, föld alatti mellékszál beépítésével teljesen más nézőpontot kap a történet, a rendező/forgatókönyvíró/mindenes Sono pedig ismételten hatalmas agymenést hozott össze, ami nemcsak, hogy tele van elgondolkodtató mellékzöngékkel, de ezek segítségével ha csak néhány perc erejéig is, de kipróbálhatta magát szinte minden olyan műfajban, amihez még nem volt szerencséje. A szereplők többsége és a nagyszerű betétdalok egyike már ismerős lehet korábbról, a film közepénél levő némi kis lassulást pedig bőséggel ellensúlyozza a lenyűgöző, hihetetlenül aranyos és megható finálé. Elborult és agyament darab, ahogy azt Sono Shiontól megszokhattuk már, nekem nagyon tetszett, de lehet, hogy pont ez az elborultság és agyamentség lesz, ami miatt egyeseknél kivágja a biztosítékot. Kame-chant imádtam!
Utolsó kommentek