Egy jómódú kereskedőcsalád feje, némi monopóliumnak hála szinte úszik a pénzben, ám pénzéhsége nem ismer határt. Csinos feleségét a semmibe veszi, miközben szemet vet az egyik szolgálólányra. Az ilyesminek pedig sosem szokott jó vége lenni.
Jó kis klasszikus Mizoguchi Kenji rendezésében, a sztori pedig egy 1715-ben kiadott színdarab adaptációja. A hangzatos nevű drámaíró, Chikamatsu Monzaemon ügyesen összeszedte az akkori társadalmi helyzet visszásságait, hogy szemléltesse, milyen apró kis semmiségek is elegendőek ahhoz, hogy szinte pillanatok alatt tragédiába torkolljanak a hétköznapok. A már akkor is rutinos, öreg rókának számító rendező nagyszerűen tálalja a tanmeseként is felfogható történetet, gyönyörű, szinte végig félhomályban, sötétedéskor, vagy éjszaka zajló jelenetekkel, mai szemmel nézve pedig feltűnően színpadiasan, itt-ott kissé fura fordulatokkal. Nagyon jól átjön az a kettősség, ahogy szinte az összes szereplő vergődik a saját és a társadalmi normák betartása között. Ha emberként viselkedsz, belehalsz, ha megfelelsz a normáknak, erkölcsileg belerokkansz, avagy akár Shakespeare is írhatta volna a forrásmunkát. A tipikusan japános történetvezetés (egyre csak süllyednek lefelé a főhősök, nyoma sincs annak, hogy kikeveredhetnének a slamasztikából) és a borítékolható végkifejlet szintén a korszak tipikus kelléke, korszak alatt pedig mind Mizoguchi, mind Chikamatsu korszaka értendő. Nem véletlenül tiltották be ezeket a tragikus színdarabokat a 18. században. Tetszett, jó volt, de nagyon nem mindegy, milyen hangulatban ül neki az ember.
A filmet a Japán Alapítvány Japán Filmhét vetítésén láttam.
Utolsó kommentek