Az 1570-es években járunk, még bőven a Háborúk Korában, amikor Oda Nobunaga a saját fiát, Nobukatsut tette meg az Iga melletti környék, Ise nagyurának. De vajon mire jut a tejfeles szájú nagyúr a pénzéhes, mindenfajta moralitást nélkülöző, viszont nagyszerűen manipuláló Iga nindzsák ellen?
Az első perc lenyűgöző, a nézőt azonnal magával ragadja, ahogy egy csatában a válogatott nindzsatrükköket bevetve támadnak egymásra a felek. Aztán pikk-pakk átvált az egész gagyiba és eltúlzott, "animés" trükkökbe torkollik, odaveszik a varázs. Ez a kettősség jellemzi végig a filmet, aminek ugyan látszik és érthető a koncepciója, azonban valami valahol félrecsúszott benne. Egyik pillanatban könnyed, próbál humoros és poénos lenni (nálam annyira nem jöttek át a gegek, illetve értettem őket, csak nem voltak annyira viccesek), a másikban pedig véresen komolyan akarja venni magát. Valószínűleg ezt a kettősséget próbálta ezúttal megragadni egyik kedvenc japán rendezőm, Yoshihiro Nakamura, de úgy tűnik, most melléfogott. Az ő filmjeiben mindig azok voltak a nagyon jók, amik nem lineárisan haladtak előre, hanem szépen lassan adagolta a néző felé az információkat és az egyre jobban összerakott puzzle nyújtotta a szórakozást. A korábbi hasonló filmjei (pl. Miracle Apples, Minasan sayounara), amik szintén lineárisan épültek fel, hasonló problémákkal küzdöttek, egyszerűen nem ragadták magával a nézőt. Itt pedig még a kor, a mindig lenyűgöző Háborúk Kora és a főszereplők, a nindzsák is adottak voltak, mégsem működik igazán. Ha a dráma helyett a (nem "animésen" eltúlzott) nindzsatrükkökre és mondjuk Mumon nindzsává válására koncentráltak volna, biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb, lenyűgözőbb film jött volna össze. Így azonban minden jó pontja ellenére is csalódás, meg vagyok róla győződve, hogy a forrásul szolgáló regényben jobban átjön a sztori. Nakamura pedig remélem hamarosan talál megint egy nem lineárisan felépülő forrásmunkát, az az ő igazi világa.
Utolsó kommentek