A hanok ölik a hunokat, mert a hunok ölték a hanokat, avagy egy habókos régészeti ásatás résztvevői számára bizonyos helyzetekben megelevenedik a múlt.
Az utóbbi tizenpár évben bármelyik Jackie Chan-filmet csak és kizárólag azért nézte meg az ember, hogy megbizonyosodjon róla, hogy vajon érdemes-e még az adott évben Jackie Chan-filmet nézni. Természetesen mindig az lett az eredmény, hogy nem, de hát Jackie Chan azért Jackie Chan, hogy még ma is el lehessen adni a nevével még a gyatra és a közepes színvonal között ingadozó csodákat is. Ez a friss darab elméletileg a már a maga korában sem túl jó The Myth, valamint a már eleve szörnyű Kung Fu Yoga után a trilógia(?) harmadik darabja, bár nem igazán jöttem rá, hogy ezek a filmek hogyan alkotnak egy közösséget. Stanley Tong agymenése az ősi kliséket lovagolja meg, számottevő újítások nélkül, azaz a jelenben élő emberek élete valamilyen úton-módon kapcsolódik a régmúltban hadakozó emberekkel és ez alkotja a sztori rettenetesen gyenge humorának forrását (persze a borzasztó cringe csajozási próbálkozásokon kívül). A múltbeli szál egy ócska iQiyi wuxia színvonalát hozza, fene tudja mennyire autentikus kosztümökkel, nagyon szembetűnően színes képekkel, CG-vel (rosszul) megfiatalított Jackie Channel és akkora történetvezetési bakikkal, hogy még én is észrevettem őket. A jelenben játszódó szál érdekesebb, de még a finálé is annyira gagyi a szintén a béna iQiyi kincskeresős/sírrablós csodákra emlékeztető helyszínnel, hogy nem nyújt igazi szórakoztatást. Vagyis, természetesen ez a film is bizonyítja, mint már évek óta az összes Jackie Chan-film, hogy 2024-ben már nem érdemes Jackie Chan-filmet nézni.
Utolsó kommentek