Egy úriember állást vállal egy elmegyógyintézetben, hogy az oda bekerült felesége közelében maradhasson, ám odabent azért elég furcsa dolgok történnek.
Ez az 1926-os némafilm nem önmagában érdekes, mert ebben a formájában (amelyet 1973-ban nyert el) eléggé követhetetlen a története és a néző figyelme óhatatlanul is el-elkalandozik róla pár percenként. Ami sokkal inkább érdekes benne, az egyrészt az, ahogy fennmaradt (a rendező Kinugasa Teinosuke véletlenül megtalálta az elveszettnek hitt eredeti tekercseket a 70-es évek elején), másrészt azok a képek, amelyek mai szemmel (és a későbbi japán horrorfilmek ismeretében) igazi úttörő jelleget adnak a filmnek. Az őrület bemutatása egészen lenyűgöző, tudatában annak, hogy egy majdnem 100 éves filmről van szó. Abszolút érthető tehát, hogy miért tartják filmtörténeti klasszikusnak ezt a darabot, viszont biztos vagyok benne, hogy jobb lett volna 100 évvel ezelőtt látni, jó kis benshi narrációval, mert úgy sokkal inkább érthető és követhető lenne, mint ezzel az indusztriális hanganyaggal, amit a 70-es évek elején rápakoltak (a hanganyag amúgy jó és csodálkoztam is, hogy 100 éve ilyet tudtak, pedig nem is, csak nem olvastam utána a filmnek, mielőtt megnéztem). Ebből pedig az is következik, hogy úgy érdemes megnézni, hogy kellőképpen utánaolvas az ember, hogy mit fog látni, anélkül nem lesz túl izgalmas.
Utolsó kommentek