A kisgyerekként menekültként Japánba került Salya élete látszólag rendben van, jó tanuló, teljesen elsajátította a nyelvet és beilleszkedési gondjai sincsenek. Azonban kurd menekültként halmozottan hátrányos az ember, egyrészt a többi itt levő kurd miatt, másrészt pedig akkor, ha nem újítják meg a menekültstátuszt...
A Japánban élő külföldiekről nem sok szó esik a filmekben, pedig ahogy egyre többen vannak, úgy lesz ez egyre inkább fontos a japán társadalomnak is. Volt ugye anno a zseniális Beijing Watermelon, amelyben az ezen témára is fogékony Obayashi Nobuhiko a kínai diákok problémáit taglalta, vagy éppen az a Tora-san epizód, melyben kitárgyalták a különbségeket a japánok és az amerikaiak között, de most így hirtelen ezeken kívül csak a 60-as, 70-es évekbeli félvér japánokkal kapcsolatos sztorik rémlenek csak. Ezt a sztorit nem meglepő módon egyébként producerként Koreeda Hirokazu jegyzi, elvégre ő is zseniálisan tudja megtalálni azokat a történeteket, amelyekkel a japánokat kicsit szembe lehet állítani a saját dolgaikkal. A kurd menekülteken keresztül pedig egyrészt a külföldiekkel kapcsolatos sztereotípiák elevenednek meg (ki ne hallott volna hasonlókat, amikor éppen kint járt), illetőleg erőteljes gyomrosként hatnak a különféle tartózkodási engedélyek és korlátozások a valóságban, amelyeket nyilvánvalóan valami íróasztal mögött talált ki valaki, nem törődve azzal, hogy a valóságban ezek mennyire irreálisak és mennyi gondot, vagy akár tragédiát okozhatnak. A kurd szál is érdekes, mert a film szerint merő jószándékból is képesek a saját dolgaikat megnehezíteni, egyúttal remekül szemlélteti, hogy mennyire nem érti meg egymást az első és a második generációs bevándorló, avagy a Japánban felnőtt kurd gyerekek nem igazán akarják tartani a kurd szokásokat, ezt pedig nyilván nem egyszerű elfogadni a szülőknek. Szóval sok-sok elgondolkodtató pillanatot ad a film, rámutatva azokra a dolgokra, amelyek miatt például én sem költöznék ki.
Utolsó kommentek