Egy fiút az apja gonosznak nevel, ám a kísérlet kudarcba fullad, mert a családfő hamarabb távozik az élők sorából, mintsem véghezvinné a tervét. A fiú felnőttként nevet és arcot változtat, majd megkísérli biztonságban tudni apja nevelt lányát, akivel gyerekként jóban volt.
Ez a film a tökéletes példa arra, hogy milyen az, ha egy adaptáció nem sikerül. A forrás, azaz Nakamura Fuminori regénye 2013-ban bekerült az év 10 legjobb rejtélyes/nyomozós könyve közé és most vagy a felhozatal volt nagyon gyenge (nem valószínű), vagy az eddig leginkább csak rövidfilmekben utazó Nakamura Teppei rendező nem tudta igazán átadni ugyanazt képekben. Az egész történet úgy van leforgatva, mintha egy dráma lenne, de ilyen háttérrel és ilyen mellékzöngékkel (terroristák, csalók, drogosok vannak a mellékszálakban) ez a műfaj feleslegesen lelassítja a történet kibontását és totál felesleges érzelmi vívódásokat helyez előtérbe, ráadásul jó fél órával hosszabb, mint kellene. Sokkal inkább volt megmosolyogtató az a rengeteg életbölcsességet tartalmazó monológ, amit egy-egy gyilkos, vagy terrorista adott elő, mintsem hiteles, valahogy ezeket az emberek nem a lírai megfogalmazásaik miatt szoktak érdekesek lenni. A főhős vívódása is ilyen, az sokkal inkább megmaradt belőle, hogy Kimura Takuya lábon kihordott 2 tüdőrákot a forgatás közben, mintsem az, hogy mennyi baja van a szereplőnek, akit alakít. A zárójelenet is ilyen, egyszerűen nem lehet komolyan venni, annyira irreális és szürreális egyszerre. Persze lehet, hogy csak az volt a problémám az egésszel, hogy a nagymenő, tökös, mindenen átrobogó hősök kalandjai jobban tetszenek, fene tudja. A bűn dolgain moralizáló hősökhöz a heroic bloodshed műfaja illik, a drámáé nem, így ez a film ebben a formában teljes kudarc. Az azért érdekelne, hogy a könyv hangvétele milyen lehet...
Utolsó kommentek