Tokugawa Ieyasu vs. Ishida Mitsunari, avagy megnézhetjük, hogyan jutottak el a felek odáig, hogy a lezáruljon a Háborúk Kora a döntő Sekigahara csatával.

A 2017-es év talán leginkább várt jidaigeki-je bizonyos szempontból teljesen korrekt produkció, bizonyos szempontból viszont némiképp csalódást okoz. Az látszik rajta, hogy a Toho és az Asmik Ace mindent beleadott, amit csak tudott, látványos képek, több, mint 3000 statiszta, jó sok pirotechnika a csatákban, szép kosztümök, miegymás, vagyis a körítésre egyáltalán nem lehet panasz. Tulajdonképpen a sztorira sem, hiszen a röpke két és fél órába a 6 órás csata összefoglalója mellett némi politizálás is belekerült. Számomra az volt a nehézség, hogy annyira nem voltam képben a történelmi tényekkel, így a rengeteg név túlnyomó többségéről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, outsiderként inkább magára a csatára fókuszáltam volna. A főszereplők idealizálása, jó kis dramatizálása elmaradhatatlan a modern japán moziból, így ezt sem hibaként, sem erényként nem érdemes felhozni. Ami nagyon tetszett, az az, hogy amennyire csak lehet, igyekeztek a földön járni a főszereplőkkel kapcsolatban, így nincsenek százakat lekaszaboló sérthetetlen zsoldosok, sem irreálisan nagyokat ugráló mangatöltelékek (Arimura Kasumi Iga nindzsa karaktere is érzékletesen adja át, miről is szólt ez a "hivatás"), szerencsére megmaradtak Shiba Ryoutarou regényének minél hűbb adaptációjánál. A jó kis epikus zenei aláfestés sem volt rossz, ahogy a gyönyörű hátterek is gyakran előhozták bennem az "ide is el kéne egyszer jutni" érzetet, főleg a Biwako környéke. Mindezekkel együtt a jócskán elnyújtott hossz és a taiga drámákra jellemző lassú tempó miatt nem biztos, hogy mindenkinek el fogja nyerni a tetszését. Ettől függetlenül remélem, Harada Masato rendez még majd hasonló látványos jidaigeki-ket, ezekből úgysincs elég sosem.