Egy fagyos délutánon eltűnik egy kisgyerek a suliból hazafelé. Hamarosan érkezik egy telefon, hogy elrabolták és váltságdíjat követelnek érte. A rendőrség és az újságírók is nyomozni kezdenek, de vajon mi számít igazán?
Érdekes, ám annyira nem jó krimi a '80-as évek elejéről, aminek ugyan sokszor és sok helyen megvan a maga hangulata (pl. amikor a havas és fagyos tengerparton közlekedik emberünk az Audival), de úgy lehetne jellemezni, hogy túlságosan is életszerű. A rendőrök teszik a dolgukat, de itt nem Sonny Chiba, vagy Matsuda Yusaku a zsaru, hanem csak a szabályokat követő, nem túlzottan előrelátó alakok. Az újságírók is teszik a dolgukat, bár kénytelenek egyúttal visszafogni magukat, ez pedig senkinek se jó, ráadásul a film alapján nem túl jó dolog újságírónak lenni, mert éjjel-nappal rendelkezésre kell állni. A gyerekrabló szintén életszerű, megvannak a saját érthető indítékai és a kilátástalanság, amiből nem lát más kiutat. Ez még hagyján, a kapcsolata az elrabolt gyerekkel is átélhető, nyoma sincs egy olyasmi démonizált figurának, mint a hasonló amerikai filmekben. A japánok itt (még?) felnőttnek nézték a nézőt, aki el tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz, sőt, hajlandó gondolkodni is (hasonlóan jól volt felépítve a '75-ös The Bullet Train, ahol szintén teljesen emberi, már-már hétköznapi volt a terrorista). Már itt is megjelenik az elkövető családtagjainak sanyarú sorsa, akik egyik pillanatról a másikra kerülnek szinte lehetetlen helyzetbe úgy, hogy nem tehetnek semmiről. Szóval a sztori jó, a történetvezetés szintén jó, de a film túl hosszú és mai szemmel nézve sok benne az unalomig ismert klisé, persze ez valószínűleg 1982-ben még nem így volt.
Trailer
shudaika
Utolsó kommentek