Egy mára magánnyomozóvá vedlett egykori katonai rendész visszatér Japánba, hogy segítsen visszaszerezni egy barátja lányát, akit elraboltak a yakuzák. Persze az ilyesmi sosem egyszerű feladat.
Valószínűleg Sydney Pollack ezen klasszikusát sokkal jobban értékeltem volna, ha nem látok előtte úgy száz yakuzafilmet. Így viszont Takakura Ken angolja mellett igazából egyetlen érdekesebb eleme volt csak, mégpedig az, hogy amerikai szemszögből hogy néz ki ez az egész. Az egykori rendész ismeri a viszonyokat, némileg még a nyelvet is, a segédje pedig a tipikus amerikait mutatja be, ahogy ismerkedik a kultúra legtriviálisabb dolgaival. Ha mindenáron hasonlítani kellene valamihez, akkor az leginkább a francia Wasabi lenne, mert nagyjából olyan mélységekig hatol le az amerikai stáb is. Hát persze, hogy kellett bele a teaszertartás, a nagyon kihangsúlyozott jingi (a nyitójelenetben a yakuzák falán a képkeretben is ez a két kanji van felfestve), a nagyon egzotikus lekötelezettség érzet, na meg Tanaka Ken háborús múltja, ami nyilván megragadta a korabeli amerikai néző gondolatait. Mindezekre bőséges időt fordít a rendező, meg a nyomozó egykori nőjével való újbóli találkozására is, ezek miatt pedig (szintén a korabeli japán yakuzafilmekhez képest) vontatott, lassú a tempó, a néző sokszor csak fészkelődik rajta. A végén a nagy leszámolós jelenet jó és látványos, a lezárás viszont inkább a "na ne már" érzetet keltette, mintsem a lenyűgözöttségét. Szóval kultúrtörténeti érdekességnek elmegy, de olyan, mint a Wasabi, az Egy gésa emlékiratai, vagy akár Jackie Chan amerikai filmjei. Ha nem amerikai lenne, akkor jó lenne, de ha nem amerikai lenne, akkor nem lenne.
A filmet a Béka Filmklub vetítésén láttam.
Utolsó kommentek