A már nem annyira fiatal és eléggé szófukar Hirayama nyilvános wc-ket takarít Tokióban a Sky Tree környékén, munkaidőn kívül keresve az élet aprócska szépségeit és örömeit. A csendes és unalmas hétköznapokat pedig időnként megtöri egy-egy ember, akivel beszélgetni kell.
Valószínűleg sokkal izgalmasabb és érdekesebb lenne a film a rendező, Wim Wenders munkásságának ismeretében, de mivel csak a nevét hallottam eddig, így nem tudom, hogy mennyire hatott rá a (régmúlt) japán film világa, illetve az ő munkássága mennyire hat erre a filmre. A filmre, amely egyébként ezen tudás nélkül is élvezhető, tele van a (sztereotip) japán jellegzetességekkel, ráadásul a főszerepben abszolút tökéletes alakítást nyújt az ezzel a bajusszal nem kicsit Soltész Rezsőre emlékeztető Yakusho Koji. A film a japán drámák legszebb hagyományait követi (az iMDB-s triviák között ott van, hogy Wenders afféle Ozu Yasujiro tribute-nak szánta), a hétköznapok monoton ismétlődése nagyon szépen jön át rajta, külön szerettem az álmok ábrázolását éppúgy, mint a főleg a sztori elején előkerülő alá-fölérendeltségi motívumot, hogy a takarítót azért a társadalom nem igazán veszi emberszámba. De ez csak egy a sok motívum közül, megtalálható benne az öregedés problémája (a fiatalokkal nehéz kommunikálni), ehhez hasonlóan a "Japán a jövőben él" fals kép cáfolata (emberünk a fiatalon vett kazettáit hallgatja ma is), illetve a mindenfélére való igény (a könyvek, a növények, meg az egyéb pedantériák). Szóval abszolút nem a sztori adja el ezt a filmet, hanem a hangulata és a sok-sok apróság, melyek közül elég sokkal lehet azonosulni. Vagyis, totálisan érthető, hogy miért díjazták sok helyen, ez egy nagyon jó film, ha az ember rá tud hangolódni!
Utolsó kommentek