Az eldugott kis bevásárlóutcát birtokló yakuzák főnökéről kiderül egy kissé kellemetlen titok, aminek következtében elszabadul nem csak a főnök néhány testrésze, hanem a pokol is, de szerencsére van, aki talán véget vethet az őrületnek.
Miike Takashi és a yakuzák? Erre valószínűleg ugrik mindenki. Miike Takashi és a western megidézések? Ilyen volt már, ráadásul nem is volt túl jó. Miike Takashi és a gusztustalanságok? Erre valószínűleg ugrik mindenki. Miike Takashi és a bunyók? Ilyen volt már és ráadásul nem is volt túl jó. Nos, ez a kettősség jellemzi ezt a filmet az elejétől a végéig és a kulcsszó egyértelműen az, hogy egy pillanatig sem szabad komolyan venni. Miike csapong a stílusok és a műfajok között, ráadásul egyértelműen arra törekedett, hogy a saját stílusát teljesíthesse ki és ennek érdekében még a (legalább egy kicsit) koherens forgatókönyvről is lemondott. A néző csak kapkodja a fejét, hogy most éppen mi is történik, ki nem bontott szálak tömkelege, egyik pillanatról a másikra megjelenő, majd azon nyomban eltűnő új szereplők tömegeivel nem foglalkozik, közben pedig olyan, a maguk módján zseniális, de valójában röhejes figurák ugrálnak fel alá, hogy a néző leginkább csak röhög az egészen. A világ legkegyetlenebb terroristájának antréján betegre röhögtem magam, a más filmekben teljesen komolyan vehető alakokon (pl. a kappa) itt csak a "hát ez meg hogy került ide" értetlenkedés jön át, az egész két óra teljesen agyatlan, gyerekes ökörködés, de paradox módon pont ez a jó benne, az ad hoc hülyeségeken és a beszólásokon jókat vigyorog az ember. Nem ez Miike legjobb filmje, még csak nem is a legelvetemültebb, de aki nyitott a teljesen abszurd marhaságokra, az jól fog szórakozni rajta.
Utolsó kommentek