Egy rikító színű, élhetetlennek látszó lakásban egy gyakran meztelen lány ad elő jó hosszú monológokat, aztán megérkeznek a többiek is, a zagyvaságnak tűnő dolgok pedig egyre sokasodnak.
A 2016-os Nikkatsu Roman Porn feltámasztó projekt második darabjára is sikerült sort keríteni és egyáltalán nem bántam meg, még azzal együtt sem, hogy igen nehezen érthető, hogy mi is zajlik a mintegy 75 percben. Annyi bizonyos, hogy Sono Shion is a tökéletességig hajszolta a régi legendás darabok képi (és zenei) világának megidézését, egészen elképesztőek a játékok a színekkel, a festékekkel, meg a zseniális klasszikus zenékkel. A sztori úgy indul, mint egy színházi előadás (nem véletlenül), de folyamatosan kizökkentik a nézőt különféle első ránézésre nem odaillő, vagy éppen teljességgel értelmetlennek látszó jelenetekkel. Hamar rá is vezetik ezáltal, hogy meg se próbálja megérteni a látottakat, csak merüljön el a style over substance művészetben, ahol csak az adott (sokszor beteg, vagy éppen perverz) pillanat az érdekes. Sono Shion pedig valósággal lubickol a feladatban, egyik korábbi filmjében sem helyezte ennyire előtérbe a hangulatot és látványt előtérbe a sztori rovására, mint itt. De egy Nikkatsu Roman Porn színdarabban ez így is van rendjén, legyen harsány (a szereplők többsége végig kiabál), legyen beteg (a családi párbeszéd a kajánál), legyen elborult (a tortás jelenet) és a lényeg, hogy legyen tele szimbólumokkal (hüllő az üvegben). A maga műfaján belül nagyon jó ez is, akárcsak a White Lily.
Utolsó kommentek