A poszter magáért beszél, így sztorira nem is nagyon lenne szükség, de azért dióhéjban annyit, hogy apuka igyekszik hazafelé a lánya szülinapjára, de a Hado alagútba behajtva egyre furább zörejeket és morajlásokat hall, majd hirtelen minden elsötétedik. Kijut-e valaha az alagútból?
Mint szinte minden katasztrófafilm, úgy ez a katasztrófafilm is a katasztrófafilmek tipikus kliséit követi, megspékelve kicsit a mentőosztagok munkájának bemutatásával, na meg persze a sajtó és a politika közreműködéséről is esik néhány keresetlen szó. Ahogy az lenni szokott, a nyitány nagyon erős, érzékletes, aztán ahogy halad egyre előre a történet, úgy lesz egyre több a "hát ezt hogy?" kérdés, valamint kezd egyre idegesítőbbé válni a túlhúzott, túldramatizált hangvétel. A lezárást is lehet előre sejteni már úgy a film felétől kezdve, de a jókora vargabetűk azért fenntartják a néző érdeklődését többé-kevésbé. Maga az amúgy is rövid, összecsapott lezárás viszont kicsit csalódást keltett, a korábbi túldramatizált hangvétel helyett hirtelen változó hangulat nagyon furcsa volt. Mindettől függetlenül nem volt rossz, Ha Jung-woo jól hozta a csapdába került ember szerepét, de a kedvencem Oh Dal-su volt, a mentőcsapat vezetője. A koreaiakra jellemző műfaji keveredések is megvannak végig, a legmeglepőbb pillanatban sütögetnek el pár poént, miközben a néző a klausztrofóbiával küzd. Vagyis, nem rossz, nem rossz, de ez is "csak" egy katasztrófafilm.
Utolsó kommentek