Két testvér a nagymama temetésekor megtudja, hogy a vér szerinti nagyapjuk nem az, akit nagyapjukként ismernek, hanem egy Zero pilóta, aki odaveszett a háborúban. Mivel senki nem mond róla nekik semmit, megpróbálják kideríteni a még élő bajtársak történetei alapján, hogy milyen ember is volt valójában, de ez nem is olyan egyszerű.
Szép komótosan ugyan, de szinte minden 2-3 évben kikerül a japán filmstúdiókból 1-1 olyan, a Második Világháborút feldolgozó történet, ami figyelemreméltó módon igyekszik megemlékezni az akkori hősökről, illetőleg megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, az önfeláldozó egységek bevetését. Az öngyilkos küldetések legénységét a külföldi produkciók általában könyörtelen, fanatikus katonákként ábrázolják, míg a japán mozik minden esetben az embert, az élet szeretetét és a halállal való szembenézést állítják a középpontba. Így volt ez a nagyszerű Manatsu no Orion, a Deguchi no nai umi, vagy éppen a Yamato esetében is és természetesen ugyanezt mutatja be az Eien no 0 is. A sztorit a visszaemlékezések teszik egyedivé, mindaz, hogy az egykori bajtársak hogyan emlékeznek vissza Miyabe-sanra, attól függően, hogy mennyire értették meg, mi vezérli. Ahogy az az ilyen filmeknél lenni szokott, a hangvétel eléggé drámai, sok-sok könnyfacsaró pillanattal, ami főleg az amerikai háborús eposzokhoz szokott nézőknek nem szokott tetszeni. Tény és való, a 60-as, 70-es évek hasonló mozijainak hangvétele talán jobban fogyasztható volt, azonban ez tulajdonképpen semmit sem von le az Eien no 0 élvezhetőségéből. A grafika nagyon szép, bár helyenként nagyon látszik, hogy nem valós a látvány, itt-ott néhány gép úgy bukdácsol, mint egy számítógépes játékban, ezt leszámítva viszont nagyon látványos a megvalósítás, mind a Pearl Harbor, mind a Midway csata esetében. A történet fordulatai is ügyesek, bár európai szemmel nézve kicsit döcögős a tempó. Röviden, jó és látványos film, akit érdekel a Második Világháború, az nem fog csalódni benne.
Utolsó kommentek