1944-ben járunk, a háborúban egy takarító század tagjait sorshúzással jelölik ki a következő feladatukra. A két barát, Morikawa és Matsuyama természetesen nem ugyanoda kerül. Morikawa rábízza a feleségétől kapott képeslapot Matsuyamára, hogy a háború után majd vigye el az asszonynak.
A fenti leírás nagyjából a film első 5 percét takarja, a lényeg viszont csak utána jön. A veterán rendező, Shindo Kaneto utolsó munkája is egyrészt a háborúellenességet sugallja, másrészt pedig végtelen humanizmusról és életszeretetről tesz tanúságot. A háború borzalmainak ábrázolása hasonló, mint Wakamatsu Kouji Caterpillar-jében volt, ám annyira nem hatásos (bár lehet azért, mert Wakamatsu még inkább húsbavágóan mutatta be). Van benne még 1-2 más filmből ismerős jelenet (pl. a bunyónál a "repülés" a Sanshiro Sugata-ból, a szegénységet pedig Shindou saját korábbi művében, a Fukuro-ban is ugyanígy szemléltette), azonban nem ez az, ami miatt nehéz végigülni a filmet, hanem az eleinte vég nélkülinek látszó tragédiák sorozata. A történet második fele (érdekes egyébként, hogy általában a "kandou saseru" (nézőt meghatni próbáló) filmekben pont fordítva van) viszont időnként már-már komédiába fordul, köszönhetően a színpadias színészi játéknak, a bunyónak és a zseniális kígyós jelenetnek. A lezárás nagyon szép, életszagú, életszeretetről és humanizmusról árulkodik, biztos, hogy ez volt a rendező utolsó üzenete a nézőnek: történjék bármi is, élni jó és az élet szép.
Utolsó kommentek