A könyvtárakat és a szólásszabadságot lelkesen védelmező csapat kap egy felkérést, hogy az alapításukat leíró könyvet, amiből mára csak egyetlen példány maradt, bemutathassák egy kiállításon, hátha ezzel is oldják a cenzúrázás okozta feszültséget. Persze ez hamar tudomására jut a cenzúrapártiaknak is, így a címbeli nagy utolsó csata elkerülhetetlennek látszik.
A jópofa első rész és a kissé túlzottan is lagymatag tévés folytatás után a lezárás tulajdonképpen nem sok újat mutat eltekintve attól, hogy az alkotók igyekeztek mindenben nagyobbat dobni, ahogy az egy trilógiánál lenni szokott. Ha nem számítjuk azt, hogy magyar fejjel az egész sztori háttere eléggé megfoghatatlan (a világnak ezen a felén egy ilyen felállás tuti nem működne egyáltalán), akkor sem jön át igazán az üzenet, ami azért érezhetően a szólásszabadság és a politikai korrektség álsága közötti különbségre akar fókuszálni. Ez még nem lenne probléma, azonban az egész lényege, azaz hogy végre japán akciófilmet láthatna az ember, szintén nem nagyon működik. Már az első órában is viszonylag sok csata van, azonban mindegyik súlytalan, tele céltalan lövöldözéssel, amikben nem sérül meg senki. Aztán hirtelen vált a forgatókönyv és elsötétedik a tónus, onnantól kezdve hullanak/sérülnek a népek rendesen, viszont a hadviselés borzasztó szegényes (ezek a szabadcsapatok a gránátokról, robbanóeszközökről, ilyesmikről mintha nem is hallottak volna) és emiatt a csaták elég bénák. A sztori végére előkerülnek a közelharcok is, egyértelműen azok a leglátványosabbak, de valahogy mégis hiányzik belőlük valami. A lezárás sablonos, az előzmények ismeretében a filmet nem megnézve is kitalálja mindenki. Szóval, jópofa kis próbálkozás volt ez a trilógia, de messze van attól, hogy emlékezetes legyen.
Utolsó kommentek